Tudományos fantasztikus

Egy tizenkét- és egy hatéves fiú játszott a réten. Szép koraőszi nap volt és bár az erdőben már sárguló, barnuló levelek is szép számmal akadtak, a réten még dúsan zöldellt a fű, amelyben remekül érezte magát a két gyerek. Birkóztak, versenyt futottak, bogáncsvirágon pihenő lepkét csodáltak, kergettek, látszólag felszabadultan, de figyelmes szemlélőnek talán feltűnt volna, hogy az erdőtől sosem távolodtak 20-30 méternél messzebbre és az idősebb néha meg-megállt a játék közben és körbenézett. De nem volt a közelükben senki, ember legalábbis…
Mert a mező túloldalán, a láp szélén álló bokrok közül valaki éberen figyelte őket már jó ideje. Pontosabban nem is valaki, hanem valami, egy félelmetes szerkezet: egy ölőgép.
Egy a „gyilkos”-nak nevezett robotkatonák közül, akik túlélték a Nagy Háborút és most gazda nélkül, sérült vezérlővel már nem ellenségre, csak élelemre vadásztak - minden állat (és ember) potenciális élelem volt számukra. Annakidején úgy tervezték őket, hogy azokból az élőlényekből nyerjék az energiát, amelyeket megölnek: feldarabolták áldozatukat és a bomló húsból felszabaduló metánnal működtették áramtermelőjüket. Eredetileg meglehetősen intelligens robotok voltak, ellenség-barát azonosítóval, memóriájukban minden szövetséges katona adatai szerepeltek, de a szövetséges katonák éppúgy eltűntek, ahogy az ellenség is. A gyilkos robotok legtöbbjét ráadásul olyan hő- és sugárzási hatások érték, amelyek torzulásokat hoztak létre a vezérlőrendszerükben, és a memóriájukban - már ha egyáltalán túlélték a megpróbáltatásokat.
Csoportos bevetésre tervezték őket - a háború után is 4-5 „fős” csoportokban kószáltak, közösen vadásztak és megosztották a zsákmányt egymás között. Fémszerkezetük javítására is képesek voltak – már ameddig a magukkal hordott javítókészlet tartott, mert az azért ha lassan is, de biztosan fogyott. Ez a példány is egyedül maradt már, de javítókészletét alaposan föltöltötte utolsó elpusztult társának darabjaival..
Ravasz és könyörtelen gyilkosok voltak – a gaianok közössége jobban féltette gyermekeit tőlük, mint a vadállatoktól. Nagyfokú önállóságot és kreativitást programoztak agyukba, és látszólag lomha, teknőcforma testük is sokkal többet tudott annál, mint amit mutatott.
Nem voltak túl gyorsak, de a rejtőzésnek és lopakodásnak mesterei (automatikusan felvették pl. környezetük színeit és mintázatát), aztán, ha 5-6 méterre kerültek a zsákmánytól vagy kilőtték – sűrített levegővel működő – késvető csövükből huzalra erősített visszahúzható késüket, vagy ráugrottak áldozatukra és manipulátoraikkal megragadva közelről döfték bele fő fegyverüket, 40 cm-es nagykésüket. Ugyanez a kés szolgált a zsákmány feldarabolására is, a darabokat a manipulátorok gondosan az óriásteknős méretű és formájú robot közepén elhelyezett emésztő-tartályba pakolták, és megindult a feldolgozás.
Most a két kölyök kissé megpihent a nagy hancúrozás után. Eltűntek a gyilkos főkamerájának optikájából, de az mégis pontosan tudta, hol vannak, hőkamerája mutatta: A fűben fekszenek. Elérkezettnek látta az időt, lopakodni kezdett feléjük.
Semmilyen zajt nem csapott, a nagyobbik fiú mégis nyugtalankodni kezdett. Felült, körülnézett. Veszély! – mondta a kisebbnek. – Közeledik.- A kicsi is körülnézett. A robot már csak 20 méterre volt tőlük, de mivel álcázása tökéletes volt – pontosan környezete színeit és formáit vette magára – a gyerek nem látott semmit.
- Á – mondta kétkedve –, hallucinálsz… Nevetett, de a nagyobb most már egészen biztos volt a dolgában. Tizenkétévesen már nagyon sok mindent elsajátított azokból a különleges képességekből, amelyekkel a gaianok rendelkeztek, bár élesben ez volt az első alkalom, hogy használnia kellett.
 - Futás! – kiáltott a kicsire. – Be az erdőbe, föl a fára! 
A kicsi megrémült, látta testvére arcán, hogy komoly a dolog. De lábai a földbe gyökereztek: Látta, amint egy zöld fűcsomó - a robot - elszánva magát a végső rohamra, szökellni kezd. Két-három ugrással tíz méteren belülre került, még egy utolsó ugrás és kilőheti fegyverét. Nem szokott tévedni.
A nagyobbik fiú érezte, hogy kezében van mindkettőjük élete. Érezte, hogy alkalmas a harcra, van elég energiája a feladatra. Nem voltak túl távol a közösségtől, és háta mögül, az erdőből is érezte a támogatást. De így is kétesélyes volt a dolog! 12 évesen a gaianok már sok mindent tudnak a telekinézisről, de még messze nem mindent...
Art azonban a legjobb képességűek közül való volt: Pontosan abban a tizedmásodpercben, amikor a gyilkos az utolsó ugrást indította - nem előbb, hogy elég közel legyen, és nem később, mert az már késő lehet -, pontosan a megfelelő pillanatban kapcsolta le a robot energiaellátását. Ahogy tanulta és gyakorolta már oly sokszor P. mesterrel a foglalkozásokon: „Csak” úgy döntött, hogy a gép le fog állni. Akkor és ott. Nem csak akarta, az kevés lett volna, így döntött, mert érezte, hogy meg tudja tenni.
És megtette. Érezte a támogatásokat, érezte, hogy történt valami, már csak az volt a kérdés, hogy százszázalékosan sikerült-e az akció.
A robot ugrásának íve megtört, nem is a kerekeire érkezett, hanem a hátára. Manipulátoraival egy pillanat alatt megfordíthatta volna magát – vibrált egy kis aggódás Art-ban, hiszen nem sok energiája maradt -, de a gép nem mozdult, élettelenül hevert a fűben. A kicsi a bátyjára pillantott, aki büszkén nézett le rá.
- Kikapcsoltam a vezérlőjét. Neked is meg kell tanulnod, minél előbb. Na gyere, vegyük is ki az agyát, a biztonság kedvéért.
Odamentek a szerkezethez, Art biztos kézzel nyúlt a rejtett kapcsolóhoz. A robot hasoldalán kinyílt egy ajtó, a fiú belenyúlt és néhány csavarintás után egy kis dobozt húzott elő.
- Apa büszke lesz rám! – mondta csillogó szemmel. – De most már tényleg futás! Ezek nem nagyon szoktak egyedül kóborolni. Ha felderítő volt, és leadta a drótot, akkor hamarosan egy egész csapat lesz itt.