Tudományos fantasztikus

Zöld selyemben ringott a rét.
A bokrok rügyei csókra kínálták duzzadt ajkukat a friss tavaszi szélnek,
az égből egy tollpihe szállt alá - egy kergetőző madárpár egyenesen az izzó Napba tartott.
A csapat megállt. Érezték, hogy ezen a helyen, ezekben a pillanatokban annyi lélekenergiát gyűjthetnek, ami hosszú ideig kitart majd, és amire – tudták - nagy szükségük lesz majd útjuk későbbi, nehezebb szakaszain.
De hát nem véletlenül jöttek erre és épp most. P. mester, aki ezt az irányt javasolta, tudta, hogy így lesz, bele is kalkulálta ezt a sok plusz energiát a tervbe. Minden tartalékra szükség volt, nem akármilyen feladat állt előttük. A Kiborg-Központba kellett bejutniuk, ahonnan a Gaianföldet pusztító viharokat gerjesztő berendezést irányították és tönkretenni védelmi rendszerét, hogy készenlétben álló társaik is bejuthassanak és végleg kiiktathassák a gaianokat fenyegető legfőbb veszélyforrást. A csapat válogatott emberekből állt, de a feladat nagyon nehéznek tűnt - sok kellemetlen meglepetéssel kellett számolniuk. Tudták, hogy az Irányító sok mindent tud róluk, és nyilván készül is valamilyen módon a fogadásukra. Tudtak a megfigyelő-kamerákról, energiablokkolókról, bénító-lézeres csapdákról, ezek kijátszására készen álltak, de P. mester megmondta, hogy van ott még valami veszély, amit pontosan nem lát, de valami (valaki?) olyan eszköz használatára is képes, amelyek egyáltalán nem tipikus kiborg-fegyver, úgy érzi, inkább a gaian-képességekhez hasonlít.
De itt, ezen a réten, tényleg érdemes volt hosszabb időt eltölteniük. Leheveredtek hát a fűbe, beszívták illatát, elnézegették a bárányfelhőket, süttették magukat a Nappal. Félóra elteltével azonban Geo felállt és elindult, a másik kettő azonnal követte. Egy óra alatt a hegy lábához értek. Az emelkedőn és a hegygerincen nem volt semmi és senki, de a túloldalon – érezték -, már van valami, minimum néhány kamera, ezért kissé óvatosabbra váltottak.
A kamerákat meg tudták volna vakítani is, de hát az azonnali vészriadót jelentett volna a KK-ban, ezért más módszerrel készültek.
Ehhez először is meg kellett állapítani, hányan és hol vannak, még azelőtt, hogy észreveszik őket. 
A gerinc előtt Geo megállt. Lehunyta a szemét és elképzelte a gerinc mögötti területet. Már egy perc múlva kiélesedett a kép: A két hegyvonulat közti völgyben néhány facsoport és egy nagyobb cserjés állt a gyér fűben. És... igen, ott, annak a fának a lombjából nézeget az egyik, a tőle kb. száz méterreálló terjedelmes bokorból a másik kamera. Csak ez a kettő volt, és most már pontosan látta azt is, mit látnak lassú pásztázásuk közben. Nem volt nagy dolog kissé módosítani mozgásuk ívét, úgy, hogy észrevétlenül vághassanak át a völgyön. Geo nem is kérte a többiek segítségét, az ő energiájukra még szükség lesz később, amikor jönnek a melegebb helyzetek. Mert lesznek, ezt ő is érezte...
Amikor a következő hegyvonulat aljához értek, a csapat újra megállt, szétszéledtek. Pár perces kutatás után Zia arca földerült, odahívta a többieket is. Hal bólintott: - Ez lesz az.
Zia letérdelt, és a hegyoldalban nyíló apró barlangba kúszott, a többiek követték. A barlangocska beljebb kissé kiszélesedett, de néhány méter után egy nagy kőtömb zárta el az utat. Pontosan illeszkedett a sziklafalba, egy milliméternyi rést sem hagyva a kíváncsi tekinteteknek. De a csapat csöppet sem látszott csalódottnak, sőt...
Zia odalépett a tömbhöz, keze óvatosan végiglebegett a lapok és kiszögellések felett, majd az egyik pont fölött – jó magasan volt, Ziának ágaskodnia kellett – megállt. Aztán a középső ujjának begyével gyorsan hármat koppintott arra bizonyos pontra, aztán még kettőt, és egy kis szünet után megint hármat.
A túloldalról egy kérdés hangzott fel: - Ti ?
A három gaian egyszerre válaszolt: - Igen.
A lényeg nem abban rejlett amit, hanem ahogyan mondták, a barlanglakók portása mostmár egészen biztosan tudta, kik érkeztek.
- Húzódjatok hátra néhány lépést.
A tömb lassan, hangtalanul mozdult előre, egy lépésnyi átjáró nyílott, a gaianok becsusszantak, a tömb visszazáródott. A Bányászok birodalmában voltak.