Tudományos fantasztikus

Álmosan bandukolt a harmatos ösvényen, ügyelve azért arra, hogy kikerülje a nagyobb fűcsomókat – vékonytalpú cipője így is átnedvesedett már. A fűszálakon ezüstcseppek ültek - és gurultak egyszer-egyszer, amint cipője hozzájuk ért. Fázósan húzta össze magán könnyű kabátját, de aztán, az ösvény egy újabb kanyarulata után egy tisztásra ért. Itt már a Nap volt az úr – megállt tehát egy kicsit, hogy fölmelegedjen. Sütkérezni kezdett, percről percre töltődött föl energiával, mint a hidegvérűek. A kutya nem egészen értette, miért álltak meg, az ő bundája szinte ugyanúgy szolgált hidegben, melegben, kérdően nézett gazdájára, de azért ő is leült ...
Pár perc elég volt a teljes átmelegedéshez, már indultak is tovább. Nagy utat kellett még megtenniük. Sűrűsödni kezdett az erdő, a fák nagyobbak lettek, a bokrok terjedelmesebbek, igazi rengetegbe ért. Az ösvény állati csapássá szűkült – korábban itt még senki nem járt társai közül. Nem véletlenül: Ez már radiaktívan szennyezett terület volt, érezte, amint az enyhén erősödő radiaktivitás csiklandozza a bőrét.
A gaianok bizonyos mértékig immunisak voltak ugyan a sugárveszélyre – megtanulták hogyan erősíthetik fel szervezetük védelmi mechanizmusát -, de ez azért csak egy bizonyos szintű sugárdózis semlegesítésére volt elég.
Freia tudta, hogy a kutya már nem sokáig jöhet vele, épp rá akart szólni, hogy menjen vissza a tisztásra és ott várja meg, amikor bekövetkezett a baj. Útjuk egy hatalmas, különös formájú fa mellett vezetett el, a fa törzse közepén óriási odú sötétlett. Freia megérezte a veszélyt és megtorpant, a kutya is megállt, de már későn. A különös fa földre lógó alsó ágai, amelyek indaszerűen vékonyak és hosszúak voltak, megmozdultak. Egy pillanat alatt rátekeredtek a kutyára fölemelték és az odúba gyömöszölték. Ragadozó! Az odú alja nyilván emésztőnedvekkel van tele, ahol barátja néhány nap alatt táplálékká alakul... Odarohant, előkapta kését, ... de a következő pillanatban ő is fogoly volt, karjait a testéhez szorították a fa-polip rátekeredő indái, tehetetlenül vergődött, nyilván ő lenne a következő falat...
De ekkor tényleg dühös lett, és ez sokkal többet jelentett, mint esztelen erőlködést a szabadulásra. Gaian volt, sőt a legjobbak közül való, aki kritikus helyzetben nem csak közösségétől, de Gaiatól is kaphatott segítséget, és most szüksége volt erre a segítségre. Vészkiáltást küldött - óriási energiák érkeztek támogatására. A következő pillanatban a fa egyszerűen kettéhasadt, az alulról induló energiafolyam, mint egy villám, vetette szét. Folyondár-ágai elernyedtek, a szétrepedt odúból Bundás is egészségesen került elő - Freia visszavitte a tisztásra, és ráparancsolt, hogy ott várjon.
Ő még nem végezte el, amiért jött. Tovább haladt a rengetegben, a korábbinál is óvatosabban, de újabb polip-fa nem akadt az útjába, noha egyre különösebb alakzatokkal találkozott. Látott egy óriásfát, amelynek egyáltalán nem voltak ágai. A levelek közvetlenül a többszáz méter magas törzs csúcsából nőttek: a több tíz méter hosszú kocsányokon több tíz méter átmérőjű levelek lógtak.
Már kifelé haladt a rengetegből, amikor egyszer csak egy dal szólalt meg a fejében. Nagyon távoli, nagyon halk dallam, a szövegből csak egy foszlány – „tíz mérföldre tőled” -, de egyből rabulejtette a szívét. Érezte, hogy egy láthatatlan kapocs, egy leheletvékony selyemfonál köti össze valakivel, aki lélekben nyilvánvalóan testvére, akármilyen testben is..., ha egyáltalán ...
Mert hát azzal is számolnia kellett, hogy az üzenet nagyon messziről érkezett, olyan valakitől, aki már rég nem él - egy valamikori ember-elődtől. Sőt - már missziója jellegét tekintve is - ez volt a legvalószínűbb; és egyébként is: közösségének minden tagját ismerte, a kiborgoktól meg teljesen idegen volt az ilyesmi.
A sugárzás egyre nőtt, ez aggasztotta, érezte, hogy még legfeljebb fél óráig tudja tartani a védelmet - egyre több energiába került. De ha már idáig eljött, azt a pár lépést még megteszi.
És megtette. Végre kiért a rengetegből: egy hatalmas, több tíz kilométer átmérőjű csaknem csupasz kör szélén állt. Foltokban elszórt gyér fűcsomók és satnya bokrok jelezték, hogy az élet azért már elkezdte visszaperelni jussát a haláltól. A dallam itt felerősödött egy pillanatra, aztán beleveszett a sokezer egyéb üzenetbe:
Beszélgetéseket hallott, jeleneteket vizionált - egy fiú és egy lány éppen egymás szemébe nézett, egy anya a csecsemőjét szoptatta, férfiak hevesen vitatkoztak egy térkép fölött, egy öttagú család ebédelt, egy idős házaspár a képernyőre meredt - és Freia nem csak látta őket egy-egy ezredmásodpercnyi villanásban, kaleidoszkópszerűen, de érezte érzéseiket is.
Bár nem egyformán jól, de minden gaian birtokában volt ennek a képességnek - érzések érzékelésének - ha élőkről volt szó, de Freia ennél jóval többet is tudott, ezért válaszolta P. mester, amikor a fiatalok a Nagy Háborúról kérdezgették: „Nos, majd Freia megmondja” – ő csak nézett rá értetlenül, de az öreg elmagyarázta, merre kell mennie, mit kell tennie.
Mindent érzett: azt a rettegést, döbbenetet, szörnyű dühöt is, amely a Nagy Villanás utáni másodpercekben uralkodott el az embereken, kiáltásaikat, amelyek egyetlen hatalmas sikollyá olvadtak össze, amely beleégett a földbe, beleíródott a mágneses erővonalakba, örökre beleivódott Gaia lelkébe.
És immár az övébe is. Tébolyult pillanat volt, elődei tragédiájának ilyen pontos érzékelése majd felrobbantotta a lelkét, csak úgy menekült meg, hogy azonnal segítséget kért a Közösségtől, ahogy P. mester az útra való felkészítésekor előrelátóan javasolta.
Így is féltérdre esett, aztán fejét a földre hajtva hosszan gyászolta őket, megpróbálva felfogni a felfoghatatlant, elrendezni az elrendezhetetlent. Sokáig térdelt így, nehezen kelt föl, és minden támogatás ellenére csak vonszolta magát a hazafelé tartó úton – lesz dolga P. mesternek, amíg rendbeteszi a lelkét, de a fiatalok egészen pontosan tudni fogják, mi az az atomháború.
A dallam újra megjelent, de most sokkal szomorúbban csengett, tízmilliárd mérföldnek érezte, meg azt: nem szabad, hogy még egyszer előforduljon valami hasonló,
soha többé, soha többé! Ugye nem lesz?